A farizeus és a vámszedő

A vallásos emberek bűntudattól gyötrődnek, ugyanis a vallás azt tanítja, hogy tenned kell valamit, ha jó akarsz lenni Istennél, és tudjuk, hogy mindig lehet többet tenni, mint amit éppen teszel. Látjuk a vallásos Nikodemust, amint éjszaka megkeresi Jézust, mert szeretne biztos lenni abban, hogy bekerül Isten országába, hogy Isten elfogadta.

Mi is ennek a következménye? A vallásos ember kritikus mindenkivel szemben, önmagával, a hívőkkel, és a még nem hívőkkel (vagy a vallásos ember szóhasználatával) pogányokkal szemben. Vádolja magát, és öntudatlanul is felfedezi azokat a helytelen tetteket másoknál, amik miatt szerinte Isten haragszik.

A vallásos ember Istenről alkotott képe egy szigorú, kemény Istenkép, hiszen az évek során állandóan meg akar felelni a saját maga által felállított szabályoknak, de nem megy, ezért előbb utóbb Istenre úgy tekint, mint aki alig várja, hogy megbüntesse. Ezt a mintát aztán követve társait is így ostorozza.

A vallásos ember elfelejti, hogy egyedül Jézus Krisztus áldozata hozta ki a bűnből, és a sötétség országából. Nem elég, hogy elfelejti, de egyre inkább az a meggyőződése, hogy tenni kell azért, hogy Isten szeresse.

A vallásos ember azért tesz Isten királyságáért, hogy Isten szeresse, a hívő azért tesz Isten királyságáért, mert Isten szereti.

A hívő a nem hívőkre úgy tekint, mint akikért Jézus meghalt, a vallásos pedig, mint akikre Isten haragja lesújt.

Szükségem van minden nap az Evangéliumra, emlékeztetnem kell magam, hogy Jézus meghalt értem a megigazulásomért, és feltámadt, hogy örök életem legyen. Ő az én igazságom, bölcsességem, szentségem, váltságom. Hogy Isten úgy szerette a világot, hogy az Ő Egyszülöttjét adta oda értem, hogy örök életem legyen, és bővölködjek ebben. Testében maga vitte fel a bűneimet, hogy a sebeiben megygógyultam. Hogy Ő az az Isten, aki megigazítja az istentelent hitből.